avagy a basset hound kölyök, ki soha nem nő fel és még nem annyira szomorú…
2010 májusában fogadta örökbe Lesi, egy külföldre költöző osztrák családtól a másfél éves beagle kant. Fajtatiszta, tricolour, abszolút világpolgár: angol fejlesztés, osztrák neveléssel, magyar élettel.

http://adamapg.freeblog.hu/files/2010/06/sleeping-snoopy.jpg

Ha valaki beagle-re szánná magát, akkor fontos tudnia, hogy egy hihetetlenül energikus, okos, barátságos, ám de eszeveszettül önfejű, makacs ebről beszélünk. Szükséges, hogy legyen egy(!) szigorú gazdája. Márkáját tekintve kopó, tehát a vele való sétát úgy képzeld el, hogy egy baromi nagy, ipari porszívót a bal karodra kötnek, ami minden egyes fűcsomóra, oszlopra, foltra és kutyára bekapcsol és a földre tapad. Testsúlya 15 kg körül van, de ez csalóka, úgy tud húzni, mint egy bernáthegyi. Amit talál és ehetőnek vél, azt megeszi. Legyen szó gyöngyről, gumidarabról, káposztacsíkról a gyrosos előtt vagy romlott sonkáról a kukában. Ha szagot fog, kilő, visszahívni nagyon nehéz. (Minden bizonnyal nekik is megtanítható, de nem kölyökként került hozzánk és általában nem látni beagle-t póráz nélkül.) A falásvágy miatt roppant könnyen elhízik. Ha telieszi magát, akkor rögtön úgy néz ki, mintha strandlabdát nyelt volna, édesen jobbra-balra dülöngél a pocakja menet közben… Alapvetően olvadnak tőle az emberek, a plüss kölyökkutya kinézet, a lógó, hosszú, selymes fülek, a ráncolt homlok szinte mindenkit levesz a lábáról.

Lassan egy éve velünk van, ezalatt jó pár teória született a kutyára vonatkozóan.

A beagle 90%-a “folyadék”. A maradék 10% a cuki füle, orra és homloka.

Olyan pillantásai vannak, hogy úgy érzed bármikor megszólalhat. De a kutya képtelen megszólalni, biológiailag nincsenek meg a szükséges szervei. Akkor írni fog!

Kutyatartás lakásban? Pesten? A Belvárosban? Soha, ugye? Gondoltátok volna, hogy mennyi kutyás van? Észre se vesszük őket, amíg nem kezdjük naponta látogatni a legközelebbi parkot, kutyafuttatót félénken zacskót morzsolgatva a Morzsival. Bármilyen időpontban lemehetsz, lesz ott másik kutyás. Sőt, vannak olyan alkalmak, amikor csak kutyások vannak az utcán! (pl. karácsony éjszaka:) Ebből következik, hogy sokat fogsz sétálni, sőt néha-néha futni is, mert jó érzés. Sok olyan jó érzés kerül elő, amit az ember elfelejtene a hétköznapokban. Megőrül a fű illatától, a fejünkig ugrik, amikor hazaérünk, ha dolgozunk mellénk fekszik, ha bajunk van megkeresi hol fáj és gyógyosan megnyalogatja. Mellette könnyebb emlékezni arra, hogy minden nap csapódj a nyakába annak, aki hozzád érkezik haza.

Nem volt egyszerű a kapcsolatunk. Találkoztatok már olyan kutyával, aki a lelkes simogatásotokat e l t ű r i ? Három hétig sürögtem körülötte, aztán taktikát váltottam. Nincs pasi, akinek a kedvéért ennyit igyekeznék! Egy margitszigeti délutánon aztán meglepetésszerűen az ölembe telepedett. Azóta tart…

Mennyi pozitívum, ugye? De attól még hullik a szőre. Tehát nem jöhet be a szobába. Előszoba. Szigorúan! Hónapokig tartottuk magunkat, de jött a tél és Chuck megfázott. Az előtér nagyon lehűlt, gangos házban a bejárati ajtó a hidegre nyílik… Bejöhet a szobába, de csak a küszöb elé! Aztán bulit tartottunk, láb alatt volt, átköltöztettük a radiátor alá a szoba másik végébe. De cipelni csak nem fogjuk, tehát lábon megy oda. Meg vissza, az asztalig…szétváguuunk!!! hümm, helyre. Mártírpillantásokkal. Mert őt kihagyjuk minden jóból. Végül bent lakik, velünk. Mert leköltöztünk a nappaliba, éjjel nem merjük egyedül hagyni az értékeinkkel, tehát mi sem a hálóban alszunk. Szigorúan tavaszig. Szigorúan…

S ha már említettem a pillantásokat. Pillantásai, azok vannak! Most gondolod, kedves Olvasó, hogy tiszta becsavarodott kutyagazdik, ezek is, pfff… De nem csak mi látjuk ezeket : ) Ismeretlenek is rácsodálkoznak, hogy “jaaaajjj, megfagy, hát látják, hogy szenved?”… “ó, basszus, ez tényleg megsértődött, hogy néz!” stb. Megsértődik. Például, ha elterülünk a helyén. Elmegy a szoba közepéig, majd egyenes háttal leül és szenvedő pillantással végigmér minket. Bitorlókat.
Vagy megígérem, hogy indulunk le sétálni. Emberpasasok rutinból tudják, hogy ez 10-15 percnyire “rögtön”. Kutyapasas egy darabig vár a pórázzal, közepesen könnyes szemmel. Aztán megfordul az ajtóban, és fenékkel felénk lefekszik. Nincs az a szólongatás, amire felkelne indulásig.
Amennyire okos, pontosan tudja mit ér el ezekkel. Ha hassimogatást szeretne és hangos, olvadó “óóó”-zásokat, akkor  a hátán tekereg, míg az orrát átöleli a mancsaival. Ha nagggyon szépen kér, lefekszik és mancsaira támasztja a pofáját. Esetleg behozza a pórázt is.

Okosan tömegközlekedik. Ha közelednek a munkahelyemnél lévő megállóhoz, szépen odaáll a villamosajtóba. Jobban szereti, ha nézelődhet, de órákig el van a vonaton az ülés alatt. A kalauzok különféleképp reagálnak rá. Van, aki csak csöndesen leköveti a póráz vonalát és megállapítja, hogy meg van az utazó eb. Van, aki nem jut el idáig, csak érdeklődik, hogy minek az élőállat jegy? (Madárpókkal utazunk. Csak most nem tudjuk hol van. Szólnak, ha látják?) És van, akinek beagle-je van… Körülbelül minden negyedik kallernak.

És Chuck népszerű. Egy villamosmegállónyi idő alatt három nyugdíjas néni vette körül. Egyikük a botját eldobva ment kutyát simogatni, Lesi kapta el a kanyarban. Két metrómegálló alatt komoly logisztika volt, hogy egy teljes óvodáscsoport megsimogathassa. (sikerült! respect Lesinek:) És örült már neki Magdi anyus, Rogán Antal (beagle-tulajdonosi minőségében), Aranyosi Péter és Eszenyi Enikő is.

Alapvetően én jártam a legjobban. Szoktam hangoztatni, hogy amikor le kell vinni éjjel, akkor Lesi kutyája, amikor olyan édesen hentereg és simogatni kell a pocakját, akkor az enyém…

Lesi betakarta
Ezt csak a gazdi kedvéért tűrjük…
Kempingezés