Vegyes érzésekkel tölt el ez a karácsony. Nem mindig olyan kézenfekvő az ünneplés.
A testvéremet most kísértem be dolgozni, szomorúan jó közös játékot kívánt nekünk, többieknek. Az egyik legjobb barátnőmtől több ezer kilométer választ el éppen. Sokat eszembe jut, remélem, hogy nem magányos egy pillanatra sem, és boldog az ünnepe. A szomszédasszonyom megmutatta délután a kis műfenyőjét, pár doboz bonbonnal alatta. „Mi nem ajándékozunk idén sem.” A polcokon, a falakon, mindenhonnan a gyerekek, az unoka fotói sorakoznak, vagy félszáz apró kép. A szeretet hatalmas, de kedves apróságokra sem futja. Idén sem.
Ébredés óta kísért a kép Blaha Lujza térről, ahol hajnal három óta állnak sorban a tizenegykor kezdődő ételosztásra az emberek. Az előző években jártam arra ilyenkor. Élére vasalt, negyvenéves öltönynadrágokat, összehúzott, elvékonyodott szövetkabátokat lehet látni. Az arcokon csöndes várakozást és szégyent. Idős embereket, betegeket és nyilvánvalóan hajléktanokat is. A sor végig áll a templomig, ott elfordul és befelé az utcákon hosszan folytatódik. Több órás várakozás egy tányér meleg ételért, pár szem szaloncukorért, egy almáért. Én meg itt ülök a meleg szobában, átkozódom és sírok. Nem felelőst és okot akarok keresni: megoldást.
A karácsony nem mindig boldog, nem mindig gazdag. Tudom, hogy az ünnep néha magányos és szomorú is, akkor is, ha a Facebookon örömteli képek sorakoznak. Nem mindig érkezik meg a varázslat.
Annyira szeretem olvasni a bejegyzésied! Nem vagyok nagy hozzászóló, de mióta még az egyetemen mondtad egyszer, hogy van blogod, azóta követlek rendületlenül.
A fenti téma aggaszt engem is. Tegnap útban vissza anyuméktól elhatároztam, hogy a hátizsákomban lévő kajából meg majd a várakozás közben vásárolt zsömlékből adok az utamba kerülő hajléktalanoknak, hogy nekik is és nekem is jobb legyen az ünnep. És sem a Keletiben, sem Kelenföldön nem találtam egyet sem…
Köszönöm szépen, ez annyira kedves! :)
Reméljük valamelyik ételosztáson és meleg helyen voltak :(